Határtalanul – Beszámoló egy kézdivásárhelyi tanóráról

A “Határtalanul” hosszú utazásunk végén a megdöbbentően hatalmas Erdélyország másik végébe érkeztünk meg késő este, Kézdivásárhelybe. Ennél tágabb már csak a székely fiatalok kedvessége, közvetlensége volt másnap délelőtt. A tanár kollégákról nem is szólva. Míg az emeleten kolléganőim megtárgyalták a hét programját, addig a fotóriporteri megbízatásomat igyekeztem betölteni, és megörökíteni a fiatalok első találkozását, ismerkedését. A diákjaink is gyorsan találtak közös beszédtémát, én pedig a szünetben besurrantam egy másik osztályba, ahol nemsokára bibliaismeret óra kezdődik el. A fiatalokkal megbeszéltem, hogy szívesen bemennék hozzájuk. Annyira természetesnek vették a kérésemet, hogy nem is kellett megbeszélnem a lelkészükkel.

Már tartott az óra, mikor beköszöntem az osztályukba. Gyors bemutatkozás a részemről, majd hátul egy diák adott helyet, és hamar feltűnt, hogy a tábla fölött a román nép nagyjai vannak kifüggesztve, velük szemben pedig a hátsó falakról magyar írók, költők néztek le ránk.

Az óra témája a’ Ne paráználkodjál’ téma volt. A lelkész úr meghökkentően vezette be a témát, majd kérdőív formájában gyors visszajelzéseket várt tőlünk, milyen orgánumokon keresztül szereztük be a szexuális irányú tapasztalatainkat. A fiatalok nyíltak voltak, a szokásos feszélyezettség éppen kiemelte a természetes közvetlenségüket, keresetlen válaszaikat.

Az óra vége felé a lelkész-tanár úr említette, hogy egy igazi kapcsolat fokmérője például, ha a nő szereti a férfi szagát. Ekkor jelentkeztem, hogy lenne pár szavam ehhez az izgalmas felvetéshez. Ki is hívott előre, hogy ott mondjam el gondolataimat, és jó érzékkel rákérdezett, hogy gyakorlati vagy elmélet dologról szeretnék beszélni?

„Ó, színtisztán gyakorlati!” – válaszoltam lelkesen. Kicsit túl őszinte voltam, de a célközönség annyira hálás volt minden őszinte szóért, hogy már csak a kicsöngetés (vagy jelző?) jelezte, hogy hagyjam abba. A nagy taps is a végén, mint kiderült, az ő saját szeretetnyelvük kifejezésmódja, hisz mikor az abonyi gimisek az igen jól sikerült műsorukban, ha csak pár átkötő szöveget mondtak, azt is lelkesen megtapsolták.

De a lényeg: nagyon jólesett nekik adni valamit a nagyfokú igazlelkű érdeklődésért és a szokatlanul egységes közösségükért, amiről már sokat hallottunk a diákjainktól, tanár  kollégáimtól.

Ahogy számomra megfogalmazódott: valósággal belehajolnak az ember lelkébe a közvetlenségükkel, a derűjükkel, őszinte kíváncsiságukkal. Talán náluk éltem meg a legjobban, mit jelent a magyarnak a közösség egy magyarral, aki nemcsak magyar, hanem az Ember.

Dobozy Edgár