Kedves olvasóink!
Reméljük, örömüket lelik a következő novellában, amelyet a a Debreceni Nagyerdőért Egyesület “Az erdő álma” című pályázatára készített egy 12. a osztályos diákunk, Mucsi Dorottya.
Erdőbe csalogató tavaszi délután volt. A madarak csiripelve gúnyolódtak a téllel, fogócskázó gyerekeket csiklandozott a szél, méhek ölelgették a gyümölcsöket ígérő büszke fák virágait. Minden itt jövő-menő szívta magába a nyugalom ízét. Itt nincsen probléma, nincs aggodalom. Tulajdonképpen nincs itt senki sem. Az emberek az élet izgalmasabb élvezeteiben keresnek gyógyírt lelki sebeikre.
Átmeneti hely ez, a szelíden nyüzsgő otthon, minden teremtménynek. A fecskének a fagy, a tücsöknek a korán jövő halál bomlasztja fel az erdővel kötött barátságát. Az embernek pedig a kötelesség. Most itt mégis mindenki szabad. De mit is jelent a szabadság? Hiszen annyi szabad ember próbál kitörni tettei következményének börtönéből és annyi bukik el abban. Lehet-e valósággal szabad az, ki érzelmeinek rabja?
Tükör az erdő. Tükör a holnapért aggódó világnak e gondtalan „dimenzió”. Tükör a fájdalommal nem számoló, de azzal nap, mint nap viaskodó szíveknek. Hófehérke lágyszívű tükre ez. „Te vagy a legszebb.” – mondja mindenkinek, ki belenéz. Ám bókjait nem csak egynek tartogatja. Szépnek látja a csúfot, öleli a mérges harcost. Isten által alkotott tükör ez. Nem megvetésre, vigasztalásra lett megalkotva. Magához öleli a magam fajtát, örömmel cirógatja a fáradt lelkűt.
Teremtőjének ujjlenyomatát hordozza. Hangos szelídséggel kiáltja a bezárt füleknek is: lehetsz valósággal szabad!